Folyt. köv.

Egészen eddig azt hittem, hogy csak nekünk van problémánk az ázsiaiak megkülönböztetésében, - Mimi minden vágott szemű, hosszú hajú kislány után fut az utcán, mert azt hiszi, Julia az, a kis maláj barátnőnk a placcról. Úgy esett, hogy összeismerkedtünk egy ukrán családdal, ahol a gyönyörű kislányuk, Elena az, akit Mimi vágott szemű barátnői követnek az utcán, azt gondolva, hogy ő Emma. Pedig a legnagyobb hasonlóság köztük, hogy fehér gyerekek szőke hajjal :)

Hát aztán, itteni 7 hónapunk alatt először – és remélhetőleg utoljára – beköszöntött az igazi Ausztrália, két ízben is. Egy mezei szerda reggel 6:40 magasságában, egy tenyérnyi szőrös lábú pókpajtás jelent meg a terasz plafonon, igen igyekezett valahova, innen bentről úgy tűnt, felénk. Roli nyilván már munkában, szívem szerint pánikrohamot kaptam volna, de Mimi már pánikolt, („Hozz ide segítséget!!!”) - és sajnos van 30 év előnye, hogy megtehesse – szóval felszívtam magam és végiggondoltam, ki segíthetne ki minket szorult helyzetünkből. Először a francia-kínai szomszéd jutott eszünkbe, majd Mimi tanácsára – most nem idézném szó szerint, mert akkor minden a gyerekbe az elmúlt 4 évben beletunkolt szépirodalmi szókincs hasztalannak tűnne – elvetettük az ötletet. Így két perc múlva, reggeli 6:42-kor, Mimi pizsamában, és pánikszerű otthoni cuccra váltva kopogtattuk zilált arccal a német szembeszomszédok ajtaján. Hát meglepően pozitív volt a fogadtatás, a srác egy kézi seprűvel kettőt koppintott Pók Uramon, és a hulláját ledobta a dzsindzsibe. Azóta akárhányszor találkozunk, a hálálkodásunk után, Emma megjegyzi, hogy Ő volt az a német, aki megmentett minket a póktól.

A második eset, kicsivel kisebb, kevésbé szőrös, fekete és gyorsan mászik azokkal a gusztustalan kis lábaival. Az megvan, hogy porszívózol a gyerek szobájában, és megmozdul a Barbie házban valami, és nem a Barbie, mert az egész biztosan tegnap este a fürdőkádban maradt. Babagyík. Szuper. Elmondani nem tudom, mennyire undorom tőlük. Minden ajtót nyitva hagytunk, hátha odébbáll, mielőtt Roli kitessékelné délután, ha hazaér. Nyilván délután mikor a keresésére indultunk nem találtuk meg; csak olyan 8 nap múlva egyik hajnalban Rolcsi futott össze vele a tusolóban. És egészen addig ez a kicsi gyík meg sem mozdult, csak Emma szobájában egy sarokban nézegette a játékait, és nem mászkált – neadjisten – aludt velem egy ágyban azalatt az egy fedél alatt töltött 9 éjszakán. Legalábbis ezt ismételgetem magamnak, ha esetleg eszembe jut az eset. Hogy súlyosbítsuk a helyzetet, Emma azóta is azért lobbizik, hogy meg kellett volna tartanunk, olyan aranyos. 

Apropó, a minap ételes dobozok párosítgatásával töltöttük a délutánt, Srácok, hiányzik jópár dobozalj, megnéznétek nem hagyta-e Rolcsi a helyszínelő labor mosogatójában? :)

Vigyázzatok magatokra, hamarosan odaér a tavasz!

Mi