Kedves Olvasó!

Napokkal ezelőtt írtam Nektek, de vmit elnyomtam, szóval eltűnt az egész és nem volt már kedvem újraírni az egészet, szóval most Wordben, összefoglalva a múltkori és a mai, ami egy nem mindennapi történet.

Szóval: 28 órás út, Mimi szuperhős volt, nyekergés, sírás és hiszti nélkül lenyomta ezt a felettébb fárasztó utat, el is nyerte méltó jutalmát a Hégvarázsos rollert. Az utolsó Abu Dhabi-Sydney járaton egy magyar lány volt a stewardessünk, aki kedvességével nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy kibírható legyen az út. Sajnos – Mimi nagy bánatára – fyling nanny nem volt a járaton, de az uccsó gépen kapott játékokat, annak nagyon örült.

Elveszett a csomagom, amit tegnapra hoztak vissza, a 3 órás csúszás miatt egy morcos ír úr, az egyetemi sofőr várt minket. Az Airbnb-s szállásról annyit, nagyon előnyős képek készültek róla :) A fürdőben az ablakban nincs üveg :O kint pedig tombol a tél :) esténként 5 fokkal :) fűtés nélkül :) úgyhogy vettünk hőlégfújót, azóta nonstop megy.

Ma végre turistáskodtunk meg akartunk látni végre kengurukat :) szóval indíts a Koala Park, öcsém, ilyet még nem pipáltatok :)

Átverettünk a városon, és már az eddigi benyomásunk is az volt, hogy az ausztrálok kedves, jóindulatú bolondok – tudunk vele azonosulni :) A bejáratnál egy kedves öreg ausztrál néni fogadott minket, aranyosan túlsminkelve – ahogy itt szokás – felékszerezve belehajolt a nyakamba, milyen jó illatom van, melyik parfümöt használom :) Körül néztünk a kis állatkertben, etettünk meg simogattunk kengurut, aztán kezdődtek a showműsorok. Az előírthoz képest jócskán megkésve egy másik cuki, ausztrál öreg néni jött egy kéknyelvű gyíkkal. Tündérien eldumált Emmával, felajánlotta, hogy elintézi az engedélyeket, hogy tarthassunk egy ilyet otthon :) szerinte tökéletes háziállat, könnyú ellátni, a csigákat és a banánt szereti :) Kacsintott, hogy kövessük, jön a következő műsorszám, szóval vissza a bejárathoz, ahol vmi hihetetlen lassúsággal átöltözött a néni egy koalának :) Alig bírt kijönni az irodából – ahol hasonló korú nénik-bácsik csevegtek – édesen körbejárta az összes kisgyereket, fotózkodott velük, persze a saját tempójában. Na, visszaöltözés állatgondozóba, jöttek a koalák. A vombatokhoz nem jutottunk el, nem ért oda a néni, az kicsúszott a programból :) Utolsó napirendi pont a birkanyírás volt egy tipikus, hosszú hajú, szőrős ausztrál bácsitól , akinek onnantól, hogy felállt a pöpec kis pódiumra – egy szavát sem értettük :) A végső bemutató keretében a bumeráng használatát mutatta be az úr – amit egyébként – ha jól értettük :) - arra használták, hogy levadásszák a madarakat a fákról. Tisztes távolból figyeltük a bácsit, komoly volt az aggodalmunk, hogy lekapja a bumeránggal Emmát Roli nyakából :) de le a kalappal, nagyon ügyes volt. Kifelé a parfümös néni rádkacsint :) az egész stábnak nem volt több foga 10-nél, de mégis imádtuk őket. Mindenhol máshol csődbe menne ez az egész, hogy gyogyósok mindannyian, itt hülyére keresik magukat, rengetegen kifizetik a horror belépőárakat. Mindenki hihetetlen szabadsággal él, nem törődik senkivel, azt nem nagyon értjük, hogy az echte ausztrálok miért a leglepukkantabbak, mert ahogy sétálgatunk a városban egyértelmű, hogy mindenki végtelenül nyugodt, jól öltözött, minden ház előtt minimum két kocsi áll.

Milyenek az érzések?

Pro: pont az a lazaság, jókedv, rugalmasság és kedvesség vesz körül, ami otthonról mindig is hiányzott, minden szolgáltató érted van, megoldani a problémádat, az utolsó kukás is szívesen megáll segíteni. Papagályok vannak verebek meg galambok helyett – és az ottani szopómókusok helyett :) - azt mondják – semmilyen kígyó nincs a bokorban.

Contra: Valahol az Indiai-óceán felett utolért az érzés, hogy milyen messze vagyunk otthonról, még egyelőre hiányzik nagyon az otthoni, kényelmes megszokott élet, a szeretteinkkel, a konyhámmal, az edényeimmel, a MOSOGATÓGÉPpel, de már keressük az új otthont és talán ha már nem 6 nagytáskából élünk, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy itt is egy kicsit otthonra leljünk.

A legjobb, hogy együtt vagyunk, igazi csapattá kovácsolt minket az új kihívás és ezúton is szeretném megerősíteni, amit már eddig is így gondoltunk: gyerekkel is lehetséges. Emma lépten-nyomon bizonyítja mennyire együttműködő, mennyire elfogadja a döntésünket és jön, sétál hosszasan a következő buszmegállóhoz velünk, és falja a pizzát a pizzéria előtt, amikor végre odajutunk, hogy eszünk :) (apropó, életünk legjobb pizzáját ettük a napokban, már ezért megérte eljönni :))

Sokat gondolunk rátok, alakulunk, puszi :)

Mi